Leírás
Kitty Pryde mutáns és az X-Men tagja. Egy váratlan szakítás után hazautazik Chicagóba, ahol szembesül vele, hogy a japán alvilág az apja bankján keresztül készül tisztára mosni a pénzét. Kitty Japánba utazik, ahol azonban egy legendás nindzsamester kezébe kerül, aki teljesen kifordítja önmagából. Egyedül Rozsomák mentheti meg a lányt, ha egyáltalán sikerül neki.
Chris Claremont 6 részes minisorozata először a Csodálatos Pókember számaiban jelent meg magyarul több részletben, kihagyásokkal. Ezúttal új fordítással, egyben, hiánytalanul kerül kiadásra a Bubi Bolt révén.
Vélemények
2020. 12. 01.
-
Igazolt vásárlás
Azt hiszem, ez lesz az az értékelés, ahol kiütközik, hogy olyan sokféleképp és irányba kellene elfogulatlannak lennem, hogy az már nem fog menni. De azért megpróbálom pontokba szedni, hogy miért nem, és talán magamat is meggyőzöm, hogy nem magyarázkodásképp írom mindezt…
1) A nosztalgiafaktor. A 90-es évek derekán A csodálatos Pókember volt számomra „A” szuperhős képregény. Olvastam én minden mást is, amit csak egy baranyai kisváros lakótelepi kisdiákja olvashatott akkoriban, de mégis Pókember volt „A”. Aztán jött A csodálatos Pókember 35. száma 1992 áprilisában. Persze előtte már lehetett tudni, hogy rövidesen bemutatkozik az X-Men idehaza is, még névadó versenyt is hirdettek egy korábbi számban, aminek eredményeképp Kolosszus és Árnyék elnyerte az azóta is használt magyar nevét (ha jól emlékszem, a „Fémizom” és az „Éjmanó” voltak még lehetséges befutó nevek – nem bánom, hogy nem ezek mellett tette le a voksát a „Xerkesztő” – sic!). Szóval jött az 1992. év áprilisa, egy 52 oldalas Pókember számmal, aminek a második felében az Uncanny X-Men 159-es füzete kapott helyet, benne egy olyan történettel, ami visszavonhatatlanul berántott, és a mutánsok rajongójává tett. És rá egy hónapra, 1992 májusában szintén a CsodaPók lapjain találkozhattam először Kitty Pryde és Rozsomák történetével. Darabokban leközölve, több mint egy év alatt a végére jutva, de végül csak megismertem a teljes sztorit, amit akkor elsőre nem tudtam teljesen helyre tenni. Óriási szerencsémre nyaranta több hetet töltöttem falun a nagyszüleimnél, ahová az összes létező képregényemet (is) magammal vittem minden alkalommal, és amellett, hogy órákon át másoltam a számomra legkedvesebb képkockákat A/4-es méretre nagyítva, egy ilyen nyaralás során került sor a történet újraolvasására, immár egyben. És akkor ütött be igazán. A nosztalgiafaktort Bryan Adams klasszikusával összefoglalva: „Those were the best days of my life”, így tehát akkor is elfogult lennék ezzel a történettel, ha nem lenne 2. és 3. pont. De van.
2) A második nem más, mint maga Chris Claremont. Akkoriban még fel sem fog(hat)tam, micsoda fantasztikus dolgot vitt véghez ez a Londonban született, ámde amerikai írózseni, akiről a Wikipedia úgy emlékezik meg: „16 éven keresztül (1976–1991) volt írója az Uncanny X-Men történeteinek, mely időszak alatt a képregény a műfaj egyik legsikeresebb sorozatává nőtte ki magát.” 16 év. Akkoriban sem volt éppen semmi, és akadnak azért azóta is ugyanazon sorozaton eltöltött hosszú időszakok egy-egy író életében is, de Claremont valami olyat alkotott, ami 30-40 év után is megkerülhetetlen. Furcsa egybeesés, hogy pont élete fő művének befejezése után jelent meg itthon az első, a 16 éves omnibuszból kiemelt parányi epizód. Sokan sokféleképp méltatták őt előttem, legyen még elég annyi, hogy azóta sem sikerült még teljesen, minden részletre kiterjedően megismernem ennek a bizonyos 16 évnek a termését, de mondjuk 98%-on járok.
3) Kitty Pryde és Rozsomák maga. Mindkét karakter az abszolút kedvenceim közé tartozik évtizedek óta. Mindkettőjük megalkotója maga Claremont, viszont az igazán nagyszerű bennük az, hogy nem ő az egyetlen (koránt sem), aki jól tudja írni őket, aki valódi, élő, lélegző, a negyedik falat áttörni képes karakterré tudta őket formálni. De mindennek a gyökere itt van, ebben a történetben. És akkor eljutottam az elfogulatlanságomat magyarázó gondolatmenetem végére. Ennyit máskor egy egész kötetről nem írok, így hát világosan látszik számomra is, milyen megkülönböztetett helyet tölt be a világomban ez a történet. Ami emellett mégis kiemelendő, az a
4) GooBo Team, és a tőlük megszokott külcsín és belbecs. Nem vagyok (sosem voltam) HC-fetisiszta, épp úgy tud működni egy képregény is TPB vagy akár füzet formátumban is a szememben, mint egy keményborítós kiadás. Az omnibusz formátum egy másik történet, ott inkább hajlok a HC felé, de ott is vannak kivételek, ld. pl. Usagi Yojimbo Saga. Az az elhivatottság és profizmus, amit a GooBo részéről az elmúlt évek során a Maximum Bonelli (és oldalhajtásai) sorozat és a Valiant sorozat fordítása és szerkesztése, a Zorro sorozat megírása, rajzolása, szerkesztése, illetve a Nagy Marvel Kérpegénygyűjtemény Kingpin-éra után keletkező fekete lyukból való kirántása és gatyába rázása során tapasztalhattunk, a családi vállalkozás most induló, női szakága esetén is tetten érhető. Ez a formátum az én szememben méltó mind ahhoz, amiről az előző 3 pontban ömlengtem. Ismét maximális respekt.
Áttérve a történetre: annak közvetlen előzménye is nagyon fontos a cselekmény szempontjából: A Marvel-szuperhősök Titkos Háborúja során a Túlontúli által összefércelt Csatabolygón a „jók” oldalán az X-Men is felbukkan – Kitty Pryde nélkül, aki a Földön maradt. Velük van azonban Kitty szerelme, Kolosszus, akit egy súlyos sérülés után egy a szintén a Csatavilágra került idegen lány, Zsaji meggyógyít, ámde erejének mintegy mellékhatásaként Kolosszus beleszeret meg előtte a Fáklya is, de ez nem tartozik ide szorosan. Jim Shooter és Bob Layton tehát alaposan alátettek Kolosszus és Kitty kapcsolatának, mivel a Földre visszatérve orosz barátunk egyik első dolga, hogy szakítson Kitty-vel. Kitty ekkor Chicagóba (haza) utazik, ahol az épp válófélben lévő szülei közül az apjánál igyekszik átvészelni a szerelmi bánatot. Cseberből vederbe kerül szinte rögtön, amikor is lefüleli, hogy az apja gyanús japán alakokkal „üzletel” – a történet során szépen feltárul előttünk ennek az elsőre látszólag csak a cselekményt beindítandó szálnak minden fontos eleme, és kiderül, hogy nem hogy véletlenek nincsenek, hanem minden mindennel (is) összefügg. A lényeg: a rosszarcú jakuzák magukkal viszik Mr. Pryde-ot Japánba, Kitty pedig (nyilván) minden szülői utasítással szembe szállva felszökik egy Japánba tartó repülőre, és az apja után indul. A teljes történetet nem fogom leírni, mert azok a „velem egykora születésű” (sic! Szalacsi Sándor) képregényrajongók, akik a SEMIC Interprint kiadó kiadványain (is) nevelkedtek, betéve tudják, akik pedig az utánam következő generációk tagjai, ennek a gyönyörű kiadványnak a segítségével megismerhetik.
Ami számomra ebben a formátumban a korábbiaknál picit jobban kiütközött, az a jellemfejlődés. Kitty esetén nem is kérdés, hogy a sarkaiból eleve kifordult világa tovább fordul és csavarodik az események következtében. Rozsomák életében a történet eredeti megjelenésekor (a hatrészes mini-képregénysorozat 1984 és 1985 között jelent meg) még bőven a rejtélyek domináltak, így maga az Ogunnal való kapcsolatának megismerése felért egy wow-élménnyel, de személyiségének komplex jellege (mutáns hős, pótapa, szamuráj, nőcsábász, hősszerelmes, hogy mást ne mondjak) ebben a történetben is remekül megmutatkozik. A történet kisebb hibái és esetleges következetlenségei egyáltalán nem zavarók, az új fordítás remekül sikerült, egyszerre friss és korhű, számomra csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt: mi történt Kitty korcsolyájával?! :)
Örülök, hogy ez a történet méltó köntösben is felkerülhetett a polcomra, ahol akad még hely Köpeny és Kard, a Megtorló és a Fantasztikus Négyes az X-Men ellen számára is – hé, csak szólok, utóbbi sztoriban Kitty (és Rozsomák is) ismét központi szerepet kap! ;)
1) A nosztalgiafaktor. A 90-es évek derekán A csodálatos Pókember volt számomra „A” szuperhős képregény. Olvastam én minden mást is, amit csak egy baranyai kisváros lakótelepi kisdiákja olvashatott akkoriban, de mégis Pókember volt „A”. Aztán jött A csodálatos Pókember 35. száma 1992 áprilisában. Persze előtte már lehetett tudni, hogy rövidesen bemutatkozik az X-Men idehaza is, még névadó versenyt is hirdettek egy korábbi számban, aminek eredményeképp Kolosszus és Árnyék elnyerte az azóta is használt magyar nevét (ha jól emlékszem, a „Fémizom” és az „Éjmanó” voltak még lehetséges befutó nevek – nem bánom, hogy nem ezek mellett tette le a voksát a „Xerkesztő” – sic!). Szóval jött az 1992. év áprilisa, egy 52 oldalas Pókember számmal, aminek a második felében az Uncanny X-Men 159-es füzete kapott helyet, benne egy olyan történettel, ami visszavonhatatlanul berántott, és a mutánsok rajongójává tett. És rá egy hónapra, 1992 májusában szintén a CsodaPók lapjain találkozhattam először Kitty Pryde és Rozsomák történetével. Darabokban leközölve, több mint egy év alatt a végére jutva, de végül csak megismertem a teljes sztorit, amit akkor elsőre nem tudtam teljesen helyre tenni. Óriási szerencsémre nyaranta több hetet töltöttem falun a nagyszüleimnél, ahová az összes létező képregényemet (is) magammal vittem minden alkalommal, és amellett, hogy órákon át másoltam a számomra legkedvesebb képkockákat A/4-es méretre nagyítva, egy ilyen nyaralás során került sor a történet újraolvasására, immár egyben. És akkor ütött be igazán. A nosztalgiafaktort Bryan Adams klasszikusával összefoglalva: „Those were the best days of my life”, így tehát akkor is elfogult lennék ezzel a történettel, ha nem lenne 2. és 3. pont. De van.
2) A második nem más, mint maga Chris Claremont. Akkoriban még fel sem fog(hat)tam, micsoda fantasztikus dolgot vitt véghez ez a Londonban született, ámde amerikai írózseni, akiről a Wikipedia úgy emlékezik meg: „16 éven keresztül (1976–1991) volt írója az Uncanny X-Men történeteinek, mely időszak alatt a képregény a műfaj egyik legsikeresebb sorozatává nőtte ki magát.” 16 év. Akkoriban sem volt éppen semmi, és akadnak azért azóta is ugyanazon sorozaton eltöltött hosszú időszakok egy-egy író életében is, de Claremont valami olyat alkotott, ami 30-40 év után is megkerülhetetlen. Furcsa egybeesés, hogy pont élete fő művének befejezése után jelent meg itthon az első, a 16 éves omnibuszból kiemelt parányi epizód. Sokan sokféleképp méltatták őt előttem, legyen még elég annyi, hogy azóta sem sikerült még teljesen, minden részletre kiterjedően megismernem ennek a bizonyos 16 évnek a termését, de mondjuk 98%-on járok.
3) Kitty Pryde és Rozsomák maga. Mindkét karakter az abszolút kedvenceim közé tartozik évtizedek óta. Mindkettőjük megalkotója maga Claremont, viszont az igazán nagyszerű bennük az, hogy nem ő az egyetlen (koránt sem), aki jól tudja írni őket, aki valódi, élő, lélegző, a negyedik falat áttörni képes karakterré tudta őket formálni. De mindennek a gyökere itt van, ebben a történetben. És akkor eljutottam az elfogulatlanságomat magyarázó gondolatmenetem végére. Ennyit máskor egy egész kötetről nem írok, így hát világosan látszik számomra is, milyen megkülönböztetett helyet tölt be a világomban ez a történet. Ami emellett mégis kiemelendő, az a
4) GooBo Team, és a tőlük megszokott külcsín és belbecs. Nem vagyok (sosem voltam) HC-fetisiszta, épp úgy tud működni egy képregény is TPB vagy akár füzet formátumban is a szememben, mint egy keményborítós kiadás. Az omnibusz formátum egy másik történet, ott inkább hajlok a HC felé, de ott is vannak kivételek, ld. pl. Usagi Yojimbo Saga. Az az elhivatottság és profizmus, amit a GooBo részéről az elmúlt évek során a Maximum Bonelli (és oldalhajtásai) sorozat és a Valiant sorozat fordítása és szerkesztése, a Zorro sorozat megírása, rajzolása, szerkesztése, illetve a Nagy Marvel Kérpegénygyűjtemény Kingpin-éra után keletkező fekete lyukból való kirántása és gatyába rázása során tapasztalhattunk, a családi vállalkozás most induló, női szakága esetén is tetten érhető. Ez a formátum az én szememben méltó mind ahhoz, amiről az előző 3 pontban ömlengtem. Ismét maximális respekt.
Áttérve a történetre: annak közvetlen előzménye is nagyon fontos a cselekmény szempontjából: A Marvel-szuperhősök Titkos Háborúja során a Túlontúli által összefércelt Csatabolygón a „jók” oldalán az X-Men is felbukkan – Kitty Pryde nélkül, aki a Földön maradt. Velük van azonban Kitty szerelme, Kolosszus, akit egy súlyos sérülés után egy a szintén a Csatavilágra került idegen lány, Zsaji meggyógyít, ámde erejének mintegy mellékhatásaként Kolosszus beleszeret meg előtte a Fáklya is, de ez nem tartozik ide szorosan. Jim Shooter és Bob Layton tehát alaposan alátettek Kolosszus és Kitty kapcsolatának, mivel a Földre visszatérve orosz barátunk egyik első dolga, hogy szakítson Kitty-vel. Kitty ekkor Chicagóba (haza) utazik, ahol az épp válófélben lévő szülei közül az apjánál igyekszik átvészelni a szerelmi bánatot. Cseberből vederbe kerül szinte rögtön, amikor is lefüleli, hogy az apja gyanús japán alakokkal „üzletel” – a történet során szépen feltárul előttünk ennek az elsőre látszólag csak a cselekményt beindítandó szálnak minden fontos eleme, és kiderül, hogy nem hogy véletlenek nincsenek, hanem minden mindennel (is) összefügg. A lényeg: a rosszarcú jakuzák magukkal viszik Mr. Pryde-ot Japánba, Kitty pedig (nyilván) minden szülői utasítással szembe szállva felszökik egy Japánba tartó repülőre, és az apja után indul. A teljes történetet nem fogom leírni, mert azok a „velem egykora születésű” (sic! Szalacsi Sándor) képregényrajongók, akik a SEMIC Interprint kiadó kiadványain (is) nevelkedtek, betéve tudják, akik pedig az utánam következő generációk tagjai, ennek a gyönyörű kiadványnak a segítségével megismerhetik.
Ami számomra ebben a formátumban a korábbiaknál picit jobban kiütközött, az a jellemfejlődés. Kitty esetén nem is kérdés, hogy a sarkaiból eleve kifordult világa tovább fordul és csavarodik az események következtében. Rozsomák életében a történet eredeti megjelenésekor (a hatrészes mini-képregénysorozat 1984 és 1985 között jelent meg) még bőven a rejtélyek domináltak, így maga az Ogunnal való kapcsolatának megismerése felért egy wow-élménnyel, de személyiségének komplex jellege (mutáns hős, pótapa, szamuráj, nőcsábász, hősszerelmes, hogy mást ne mondjak) ebben a történetben is remekül megmutatkozik. A történet kisebb hibái és esetleges következetlenségei egyáltalán nem zavarók, az új fordítás remekül sikerült, egyszerre friss és korhű, számomra csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt: mi történt Kitty korcsolyájával?! :)
Örülök, hogy ez a történet méltó köntösben is felkerülhetett a polcomra, ahol akad még hely Köpeny és Kard, a Megtorló és a Fantasztikus Négyes az X-Men ellen számára is – hé, csak szólok, utóbbi sztoriban Kitty (és Rozsomák is) ismét központi szerepet kap! ;)
2020. 11. 02.
-
Igazolt vásárlás
Fantasztikusan igényes kiadvány, nagyon örülök neki, csak így tovább!!!
2020. 10. 25.
-
Igazolt vásárlás
Megkaptam a 326. példányt és nagyon-nagyon örülök neki. Igényes munka, úgy a minőség, mint a történet választása szempontjából, ami nagyon állat, főleg ha még a "hírhedt" engedélyeztetési procedúrát is nézzük! Átjön, hogy szívetek, lelketek benne van! :) Nagyon köszönöm. Maradok hű olvasótok, hasonló újdonságokra éhesen. Köpeny és Kard holnap kosárba kerül, és pl. esetleg Frank Miller "Marked for Murder"-jét szívből javaslom ;) Üdvözlettel: Krisztián :)
2020. 10. 09.
-
Azt kaptam amit vártam, igényes szórakoztató mű.
225/500
225/500
2020. 10. 08.
-
Végre kézhez kaptam, és nagyon elégedett vagyok. Kívül-belül gyönyörű. Köszönöm, enyém a 234. példány az 500-ból.
Boldog vagyok.
Boldog vagyok.
